Suhanj6!

suhanj6

Már nem is emlékszem, hogy idén hogyan és honnan jött az ötlet de egy a lényeg: Priszcillával beneveztünk a Suhanj6! jótékonysági futásra. Az Extreminate csapat ismét összeállt :)

6 óra futás volt a terv vasárnap hajnalra 1 órás váltásokkal. Priszci 1 órát fut, én egyet és így tovább ameddig reggel 6-ot nem mutat a vekker.

A szombati napot ennek megfelelően nem akartam túltolni, de sikerült – valamiért az a nagyszerű ötlet volt a fejemben, hogy felmegyek Fagyoskatonához, legurulok Pilismarót irányába begyűjtve két geoládát majd lazán elgurulok Szigetmonostorra. Sajnos ezt a tervet egy kis defekt keresztülhúzta – gumicsere, feltoltam 4-5 barra nagynehezen a kereket és óvatosan hazagurultam, mondanom sem kell az alacsony nyomás miatt átlagosnál fárasztóbb formában. Azt terveztem, hogy délután 4-re kiérek a Szentendrei szigetre és ott kifeszítem a függőágyamat és alszom, na hát ebből semmi sem lett. Na de annyi baj legyen – hozott anyagból kell dolgozni :) Még azért így is törtem a fejemet, hogy kibringázok újra felfújt kerekekkel Szigetmonostorba de végül úgy döntöttem, hogy inkább tartalékolom azt az energiát a versenyre és okosabb leszek.

Kb fél 11 körül érkeztünk meg a versenyközpontba. Gyors rajtcsomagátvétel, majd kerestünk egy kellemes kis helyet ahova le lehet telepedni. Végül a bázisunk kb pont a váltózónával szemben a célkaputól 10 méterre volt két fa között kifeszítve :) Tökéletes pihenőhely, ahonnan lehet szurkolni a másiknak és még a váltáshoz sem kell sokat közlekedni.

Egy perces csend Lukács Bélaért!

Priszcilla kezdi a futást. Ameddig ő futkorászik, én felváltva a pálya mellől szurkolók neki és az ismerősöknek, helyezkedem el az ágyamba pihentetni magam egy kicsit.

Hajnali 1 óra 12 perckor kezdődik az én etapom. Kellemesen elviselhető már a hőmérséklet – ezerszer jobb mint nap közben tűző napon és 35 fokban. 5:45-5:55-ös ezrekkel kezdem és magam is meglepődök. Sokkal rosszabbra számítottam. Bár a pulzusom magas, még mindig nagyrészt az aerob intenzív zónámban vagyok. Elég eseménytelenül telik és az eredeti 5 körnél váltás is pont “kényelmesen” belefért a saját 1 órámba :)

Jön 1 óra pihenés amit próbálok minél jobban kihasználni. Megeszek 1-2 banánt, egy csokit és elfogyasztok majdnem fél liter vizet. Kis kényelembe helyezkedés a függőágyon és pillanatok alatt vége a pihenésre szánt 1 órámnak. Kezdődhet a második órám egy kicsit még magasabb pulzussal. Azért már érzem magamon, hogy egyáltalán nem vagyok friss – érzem magamon az elmúlt napok edzéseit és hosszabb gurulásait.

Hogy teljesen őszinte legyek magammal és veletek, a felénél már elgondolkodtam rajta, hogy milyen egyszerű is lenne azt mondani, hogy begörcsölt a lábam. Milyen egyszerű is lenne egy könnyebb megoldást választani… DE NEM! Futottam tovább és teljesítettem a penzumomat, néha néha ráhajrázva 1-1 ismerősre akit láttam, néha beállva egy kellemes tempót diktáló futótárs mögé. Ilyen formában magammal küzdve telt el extra lassan de biztosan a második órám. 1 óra 1 perc alatt végeztem a második 5 körrel, azaz csak 2 perccel lett rosszabb a 10 kilométerem mint az első felvonásban volt.

És ekkor jöhetett a neheze… Priszci első körében többet futott mint egy óra, valamikor vissza kellett nyerje ezt az időt, ezért nekem már csak ~40 percem maradt rápihenni az utolsó váltásra. Második banán, legalább 1 liter víz, 1 sótabletta és a müzli az első 10 percben elfogyasztva vagy 30 perc lustulás ameddig el nem jön az én időm.

Fájdalmasan kezdődött! Nagyon fájdalmasan. Tudtam, hogy ha az előző 2 váltást végig tudtam csinálni 160-170-es pulzus között, akkor ez is menni fog, de biztos voltam egy dologban: ha meg is lesz, nem fog jól esni. Számoltam a köröket és próbáltam kitartani mindig keresve valami fogódzót az agyamnak. Volt amikor 2 és 3 hatványainak a számolásával szórakoztattam magamat, volt amikor kerekesszékes versenyzőtársak beszélgetését figyeltem, volt amikor egy baráttal beszélgettük végig az utolsó körét – ő végez, többet már nem csinál.

~20 perc van már csak hátra. Ez azt jelenti, hogy a 6:10-es ezreimmel kicsit több mint 3 kört tudok futni. Nosza rajta! Érzem magamban, hogy van még annyi tartalékom hogy végig tudom csinálni és tudom azt is, hogy utána már nem sok mindenre lesz erőm, csak maximum beülni a kocsiba. Még 1 kör teljesítve. Megkapom Priszcitől a homokkal töltött lufit, jelezni hogy hol voltam amikor megfújták a dudát és futok tovább. 10 perc… Fáj mindenem. 2 perc… célkaput utolsó alkalommal is átlépem, csippan a chip és megyek tovább. Dudaszó! 9.4 kilinél dobom el a pozíciót jelző kis lufit. Gondolkodom rajta, hogy visszafussak a célterületre, hogy minél hamarabb vége legyen az egésznek de 10 méter kocogás után úgy döntök, nem kell nekem ennyire sietni.

Visszafele sétálok és csak annyit tudok mondani, hogy Auuu! Elfáradtam, érzem a combjaimat és a lábaimat, már nincs kedvem többet futni. De érzek mellette más dolgokat is:

  • Bár már a második váltás elejétől választhattam volna a könnyebb megoldást, de nem tettem. Nagy akaraterőről tettem tanúbizonyságot magamnak és most lettem 100%-osan biztos abban, hogy ha elhatározom magam, akkor ki tudok tartani és jövőre meg tudom csinálni az IM-et.
  • 3 óra alatt 29.4-et futottam ami elég közel van a 6 perces ezrekhez -> 2 óra alatti félmaratont tudnék futni jó eséllyel. Ráedzve a maratont is meg tudnám csinálni 2 hónapon belül.
  • De a legfontosabb: akkor és ott a maximumot hoztam ki magamból és legyőztem a legnagyobb ellenségemet, magamat :)

Hogy hogyan tovább? Kezdetnek kipihenem magam, mert most így érzem a lábaimat:


iWRhy9w

Specialized Balaton-felvidék országúti maraton

Az egész valahogy azzal kezdődött, hogy Dávid kitalálta, hogy mi lenne ha lemennénk erre a versenyre. Nógattak és nógattak és végül igent mondtam rá :)

It will be fun they said!

nyitokep_outimaraton-1024x611

Péntek és szombaton még hőségriadóval riogattak minket, pedig mindkét este majd megfagytunk (ki a franc vinne ugyebár hosszút a Balatonra), vasárnap pedig már záporozó esőben mentünk ki a rajt területére. Egy gyors szerelés, csapattárs megkeresése – rajtszám felkerül a szélkabát hátára és már állunk is be a rajthoz és pár perc várakozás után kezdődhetett a lassú rajt. Előre mentem megkeresni az egyik Polythlonos leányzót, majd előzgettem még egy keveset. Mindig találtam valakit, akinek a biciklikezelésétől ezért vagy azért tartottam egy kicsit. A legegyszerűbb megoldást választottam: megelőztem őket :D

Még abban a hitben, hogy a lassú rajt el sem kezdődött előzgettem felfele a csopaki emelkedőn, majd amikor azt láttam hogy mindenki távolodik realizáltam hogy valószínűleg már rég meglépték az indítást. “Kellemesen” magas pulzussal kezdődhetett az üldözés. A játék az volt, hogy találjak egy olyan embert aki kb az én tempómban megy és be tudok állni mögé. Miután ráfordultunk a Nagyvázsonyt és Veszprémet összekötő útra, végre kiélvezhettük a hátszelet. Relatív könnyű volt ebben összeszedni 10 embert, akikkel már vonatozva tudtuk egymás útját megkönnyíteni.

Mencshelyi lejtő -> Ó basszus, rossz tudni hogy ami most 70-es max sebességet jelentett, azt visszafele is meg kell mászni :D

Hogy ne legyen minden tökéletes azért kisütött közben a nap, ami annyira nem esett jól, lévén esős versenyre készültem. Meleg ruházat, úgy öltöztem és nem tudtam eltenni a szélmellényt – mindegy hozott anyagból kell dolgozni, ebből kell kihozni a legjobbat :) Lassan és biztosan alakult a kis bolyunk is lendületből vettük a dombidombikat.

Innen jött a neheze. A visszafordító és az eddigi kellemes hátszél párosa brutál erős szembeszelet jelentett már. Próbáltam volna vezetni egy ideig, de vicces módon az lett a vége, hogy nem zárkózott fel senki, úgy tűnik mindenki tartalékolt a következő mászásra. Sebaj, visszamentem akkor már “pihenni” én is. Sajnos Zánkánál egy idiótának sikerült bukást előidézni – jobb oldalról egy pasi minden körültekintés nélkül kb a mezőnyön keresztül akart elindulni és ez annyira kibillentette a kettővel mellettem lévőt, hogy tanyált egy hatalmasat. Szerencsénk volt, mert a mellettem lévő is éppen, hogy meg tudta tartani magát és én is reflexből balra húztam. Amikor visszanéztem akkor még senki sem esett keresztül a fekvő srácon -> talán egyedül megúszta.

Tagyon és Mencshely közötti emelkedő – Tagyon elegünk volt már belőle (haha). Jól mutatta fáradtságomat ez a szóvicc, amit már akkor sem értékeltek :D Viszont magam is meglepődtem, hogy milyen jó tempóban másztam meg a hegyet. Nyilván előztek közben, de igazából a 20-30 fős bolyból megúsztam azzal, hogy 4-5 ember került elém. És kezdődött a fájdalmas rész:
– Magas pulzus
– Szétesett boly
– Szembeszél

Aki gyorsabb volt nálam, az jóval elém került, aki lassabb, az sokkal mögöttem volt. Az emelkedők és lejtők egyedül az előző dombok intenzitását megérezve már nem voltak annyira szórakoztatóak. Próbálok felzárkózni azokhoz, akik az emelkedőn előztek meg de kevés sikerrel. Lábaim elsavasodva Érzem hogy nem sok tartalék van bennem így hát inkább a biztosra játszom és visszaveszek kicsit. Hogy elvonjam kicsit a figyelmemet a hátralévő kilométerekről és a lassan már leszakadni akaró lábakról (Shut up legs!), az este hallgatott zenét dúdolgatom (NSFW):



Még egy utolsó emelkedő Dörgicsénél és jöhet szép lassan a kiérdemelt sík és lejtős szakasz. Egy utolsó kis hegyecske, egy utolsó utolért kis csapatocska akikhez be tudok állni 2-3 percre. Egy éles kanyar jobbra és jön a befutó sprint… bent vagyok! Köszönöm szépen, lábamat kérlek amputáljátok, akkor legalább nem érzem őket. Nekem itt végem!

Hivatalosan 3 óra 9 perc x másodperc alatt teljesítettem a kört. Kb 30.3-as átlagot mentem amivel kezdésként, tekintve hogy ~1200 méter emelés volt a pályában, egész elégedett vagyok. Úgy érzem jelenlegi edzettségi szintemhez képest a maximumot hoztam ki magamból :) Ennél sokkal többet most nem tudnék, több lazázással meg én nem tudnék kibékülni magammal.

Úgy érzem még le lehetne ebből az időből faragni 30 percet és arra jutottam, hogy jövőre is el akarok jönni erre a versenyre :) Ki akarom próbálni, hogy a szerintem reálisan lefaragható 30 percből egy év alatt mennyi jön össze. Eldöntöttem, kicsit gonosz volt ez a pálya és pont ezért tetszett! (tipikus én)

Straván:

Az út maga a cél – avagy gondolataim az Extrememan mottójáról

Extrememan mottójáról szeretnék írni. Hogy nekem ez mit jelent. Volt pár nappal ezelőtt egy beszélgetésem és indukálta ezt, hogy elmondjam hogy én mit látok bele, hogyan értelmezzem.

Olyan kritikákat kaptam mint, hogy miért nem készülök fel egy féltávra először normálisan, mielőtt teljes távot akarok csinálni vagy hogy miért nem fogyok le hamarabb rendesen. Megkaptam, hogy okkal ment ki a bokám és hogy teljesítménykényszeres vagyok. Ezek mindegyike akár egy teljes posztot kitehetne, annyira rettentő féligazság, de én inkább arról szeretnék beszélni, hogy nem egyetlen út létezik ami Rómába vezet.


995-sivatagi-ut

Az út maga a cél: nekem ebben benne van az, hogy hibázok. Hogy megküzdök magammal, a távval és az idővel. Sajnos az is benne van, hogy esetleg lesérülők és próbálok felépülni belőle. Benne van, hogy megállok, hogy teszek egy kitérőt vagy csak átgondolom, hogy kell-e nekem sietni.

Tudom, hogy nem egy “út” létezik és nem mindenki az én utamat kell járja. Másnak más úton mást kell tanulnia. Nem tudom, hogy mi történik a háttérben és mi történik a magánéletében, munkájában, etc. Lehet, hogy a legjobbat hozza a ki a körülményekből és szeretném inkább így nézni a körülöttem lévők cselekedeteit. Nem tudhatom, hogy miért kanyarodik el valahol vagy miért áll meg. Ő a saját útját járja, én az enyémet és mind a ketten elérkezünk egyszer a célunkhoz (erről majd lesz egy külön bejegyzés), de mindenképpen jobbak leszünk általa remélhetőleg fizikálisan és mentálisan is :)

Nem egy az utunk, de ez nem baj, csak az a fontos hogy járjuk és tiszteljük azokat akik ugyanígy rajta vannak, még ha más ösvényen is mennek :)