Suhanj6!

suhanj6

Már nem is emlékszem, hogy idén hogyan és honnan jött az ötlet de egy a lényeg: Priszcillával beneveztünk a Suhanj6! jótékonysági futásra. Az Extreminate csapat ismét összeállt :)

6 óra futás volt a terv vasárnap hajnalra 1 órás váltásokkal. Priszci 1 órát fut, én egyet és így tovább ameddig reggel 6-ot nem mutat a vekker.

A szombati napot ennek megfelelően nem akartam túltolni, de sikerült – valamiért az a nagyszerű ötlet volt a fejemben, hogy felmegyek Fagyoskatonához, legurulok Pilismarót irányába begyűjtve két geoládát majd lazán elgurulok Szigetmonostorra. Sajnos ezt a tervet egy kis defekt keresztülhúzta – gumicsere, feltoltam 4-5 barra nagynehezen a kereket és óvatosan hazagurultam, mondanom sem kell az alacsony nyomás miatt átlagosnál fárasztóbb formában. Azt terveztem, hogy délután 4-re kiérek a Szentendrei szigetre és ott kifeszítem a függőágyamat és alszom, na hát ebből semmi sem lett. Na de annyi baj legyen – hozott anyagból kell dolgozni :) Még azért így is törtem a fejemet, hogy kibringázok újra felfújt kerekekkel Szigetmonostorba de végül úgy döntöttem, hogy inkább tartalékolom azt az energiát a versenyre és okosabb leszek.

Kb fél 11 körül érkeztünk meg a versenyközpontba. Gyors rajtcsomagátvétel, majd kerestünk egy kellemes kis helyet ahova le lehet telepedni. Végül a bázisunk kb pont a váltózónával szemben a célkaputól 10 méterre volt két fa között kifeszítve :) Tökéletes pihenőhely, ahonnan lehet szurkolni a másiknak és még a váltáshoz sem kell sokat közlekedni.

Egy perces csend Lukács Bélaért!

Priszcilla kezdi a futást. Ameddig ő futkorászik, én felváltva a pálya mellől szurkolók neki és az ismerősöknek, helyezkedem el az ágyamba pihentetni magam egy kicsit.

Hajnali 1 óra 12 perckor kezdődik az én etapom. Kellemesen elviselhető már a hőmérséklet – ezerszer jobb mint nap közben tűző napon és 35 fokban. 5:45-5:55-ös ezrekkel kezdem és magam is meglepődök. Sokkal rosszabbra számítottam. Bár a pulzusom magas, még mindig nagyrészt az aerob intenzív zónámban vagyok. Elég eseménytelenül telik és az eredeti 5 körnél váltás is pont “kényelmesen” belefért a saját 1 órámba :)

Jön 1 óra pihenés amit próbálok minél jobban kihasználni. Megeszek 1-2 banánt, egy csokit és elfogyasztok majdnem fél liter vizet. Kis kényelembe helyezkedés a függőágyon és pillanatok alatt vége a pihenésre szánt 1 órámnak. Kezdődhet a második órám egy kicsit még magasabb pulzussal. Azért már érzem magamon, hogy egyáltalán nem vagyok friss – érzem magamon az elmúlt napok edzéseit és hosszabb gurulásait.

Hogy teljesen őszinte legyek magammal és veletek, a felénél már elgondolkodtam rajta, hogy milyen egyszerű is lenne azt mondani, hogy begörcsölt a lábam. Milyen egyszerű is lenne egy könnyebb megoldást választani… DE NEM! Futottam tovább és teljesítettem a penzumomat, néha néha ráhajrázva 1-1 ismerősre akit láttam, néha beállva egy kellemes tempót diktáló futótárs mögé. Ilyen formában magammal küzdve telt el extra lassan de biztosan a második órám. 1 óra 1 perc alatt végeztem a második 5 körrel, azaz csak 2 perccel lett rosszabb a 10 kilométerem mint az első felvonásban volt.

És ekkor jöhetett a neheze… Priszci első körében többet futott mint egy óra, valamikor vissza kellett nyerje ezt az időt, ezért nekem már csak ~40 percem maradt rápihenni az utolsó váltásra. Második banán, legalább 1 liter víz, 1 sótabletta és a müzli az első 10 percben elfogyasztva vagy 30 perc lustulás ameddig el nem jön az én időm.

Fájdalmasan kezdődött! Nagyon fájdalmasan. Tudtam, hogy ha az előző 2 váltást végig tudtam csinálni 160-170-es pulzus között, akkor ez is menni fog, de biztos voltam egy dologban: ha meg is lesz, nem fog jól esni. Számoltam a köröket és próbáltam kitartani mindig keresve valami fogódzót az agyamnak. Volt amikor 2 és 3 hatványainak a számolásával szórakoztattam magamat, volt amikor kerekesszékes versenyzőtársak beszélgetését figyeltem, volt amikor egy baráttal beszélgettük végig az utolsó körét – ő végez, többet már nem csinál.

~20 perc van már csak hátra. Ez azt jelenti, hogy a 6:10-es ezreimmel kicsit több mint 3 kört tudok futni. Nosza rajta! Érzem magamban, hogy van még annyi tartalékom hogy végig tudom csinálni és tudom azt is, hogy utána már nem sok mindenre lesz erőm, csak maximum beülni a kocsiba. Még 1 kör teljesítve. Megkapom Priszcitől a homokkal töltött lufit, jelezni hogy hol voltam amikor megfújták a dudát és futok tovább. 10 perc… Fáj mindenem. 2 perc… célkaput utolsó alkalommal is átlépem, csippan a chip és megyek tovább. Dudaszó! 9.4 kilinél dobom el a pozíciót jelző kis lufit. Gondolkodom rajta, hogy visszafussak a célterületre, hogy minél hamarabb vége legyen az egésznek de 10 méter kocogás után úgy döntök, nem kell nekem ennyire sietni.

Visszafele sétálok és csak annyit tudok mondani, hogy Auuu! Elfáradtam, érzem a combjaimat és a lábaimat, már nincs kedvem többet futni. De érzek mellette más dolgokat is:

  • Bár már a második váltás elejétől választhattam volna a könnyebb megoldást, de nem tettem. Nagy akaraterőről tettem tanúbizonyságot magamnak és most lettem 100%-osan biztos abban, hogy ha elhatározom magam, akkor ki tudok tartani és jövőre meg tudom csinálni az IM-et.
  • 3 óra alatt 29.4-et futottam ami elég közel van a 6 perces ezrekhez -> 2 óra alatti félmaratont tudnék futni jó eséllyel. Ráedzve a maratont is meg tudnám csinálni 2 hónapon belül.
  • De a legfontosabb: akkor és ott a maximumot hoztam ki magamból és legyőztem a legnagyobb ellenségemet, magamat :)

Hogy hogyan tovább? Kezdetnek kipihenem magam, mert most így érzem a lábaimat:


iWRhy9w

Comments

comments

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.